HVG cikk

Kolumbia függetlenségének 200. évfordulóját ünnepelte az előző héten, a biztonság javulásáért sokat tett elnök folytatásaként megválasztott új vezetőt jövő héten iktatják be posztjába, miközben Venezuela a FARC guerillaszervezettel való együttműködés vádja miatt minden diplomáciai kapcsolatot megszakított az országgal, melynek új kormányának számtalan bel- és külpolitikai, szociális és biztonsági problémával terhelt ország irányításával kell szembenéznie

Juan még csak három éves, de büszkén viseli az arcára festett sárga-kék-piros nemzeti trikolórt és boldogan nevet a kamerába, amikor apja lefényképezi a lámával, amit a vidéki indiánok hoztak fel a felhőkarcolókkal teli fővárosba a nemzeti ünnep alkalmából. Kolumbia függetlensége kikiáltásának 200. évfordulóján az egész országban koncertekkel, felvonulásokkal, családi és történelmi programokkal, tűzijátékkal ünnepeltek. Bogotában katonai felvonulás, 200 utcai színház és a nap fénypontjaként a hetek óta hirdetett fény- és zenei show szórakoztatta a népet. Az elkerített főtéren sok tízezer ember órákig várta az előadást, ami - bennszülött csoportok részvételével - az elmúlt 500 év történelmét elevenítette meg a spanyol hódítástól kezdve. Kezdés előtt a következő héten leköszönő elnök, Alvaro Uribe búcsút mondott az összegyűlt tömeghez szólva.

A rendőrfallal elzárt téren kívül nem volt ilyen békés a hangulat, pánik és tömeghisztéria tört ki, amit a rohamosztag könnygáz bevetésével próbált sikertelenül kontrollálni. Furcsa módon a másnapi újságok csak a tűzijáték gyönyörű színeiről írtak, mintahogy azt sem említették meg, hogy az ünnepségekről kizárt, jogaikért felszólaló békés tüntetők is csak a rendőrsorig jutottak el és a Bicentenárium napjára nem kaptak felvonulási engedélyt.

Emiatt másnap teljesen megbénult a városi forgalom, amikor a Kolumbia legtávolabbi sarkaiból Bogotába érkezett soktízezer vidéki földműves, indiai bennszülött és afrokolumbiai kisebbséghez tartozó csoport végigvonult a városon földjüket, gazdasági, politikai, szociális jogaikat követelve. Kolumbia legszegényebb, hátrányosan megkülönböztetett és az 50 éve tartó fegyveres konfliktust leginkább megszenvedett csoportjainak az elmúlt 200 év nem ad okot az ünneplésre és ezt ki is akarták fejezni a kormány és az egész ország előtt.

Pedro Valenzuela, egy magánegyetem politológia tanszékének tanára szerint sincs ok ünneplésre és véleményével nincs egyedül. A kisebbségeket ugyanúgy diszkriminálják, mint kétszáz évvel ezelőtt, a lakosság majdnem fele a szegénységi határ alatt él és a társadalom legfelső tizedének tulajdonában van a nemzeti össztermék 46%-a. A jövedelem eloszlásának egyenlőtlenségét mérő Gini index szerint Kolumbia áll a legutolsó helyen a latin-amerikai országok között, ami – figyelembe véve, hogy gazdaságilag a 4. helyen van Brazília, Chile és Argentína után – elég negatív képet fest a kormány szociál politikájáról.

Amíg a gazdasági egyenlőtlenség egész Latin-Amerikára jellemző probléma, Kolumbiának számtalan súlyosabb kérdéssel is kell szembenéznie. Az utóbbi 50 év alatt a fegyveres konfliktus minimum három millió embert kényszerített lakhelye elhagyására a 45 milliós országban, amivel Kolumbia – Szudán után - a világon a második helyen áll a belső menekültek számát tekintve. A harc a föld, nyersanyagok és kábítószerkereskedelem birtoklásáért a hadsereg, baloldali guerilla harcosok, paramilitáris csoportok és gyakran parlamenti képviselőkkel együttműködő újfajta illegális fegyveres csoportok között rendkívül komplex hatalmi viszonyokat rejt. Mint minden háborúnál, itt is a civilek szenvedik meg leginkább a harcokat, de a gyilkosságokon, erőszakon, aknamezőkön és menekülésen túl Kolumbiában még a következő problémákkal is szembe kell néznie a vidéki, főleg benszülött és afro-kolumbiai lakosságnak.

Laura Gómez, egy nemzetközi gyerekvédelmi civil szervezet dolgozója elmeséli, hogy ma nagyjából 15 ezer gyerekkatona harcol, illetve szolgál - gyakran önként de legtöbbször kényszerítve - különböző fegyveres csoportokban. A harcokban felnövő gyerekek, mégha részt is vesznek a kormány által támogatott leszerelési programokban, nagyon nehezen tudnak visszailleszkedni a társadalomba és gyakran végzik bérgyilkosként dolgozva.

A kormány által indított - a kokaültetvények kiirtására szánt, de a helyiek egészségére rendkívül veszélyes - légi fertőtlenítő akciók elpusztítják terméseiket és megélhetésüket.

Az utóbbi évtizedekben pedig a gazdasági elit érdekeit szolgáló monokulturális pálmaolaj (?) ültetvények, bányák és gátak felépítése újabb tömegeket kényszerített lakóhelyük elhagyására, ugyanúgy mint a Gabriel García Márquez által is leírt évszázadokkal ezelőtti amerikai banánültetvények.

Kolumbiában a civiltársadalom rendkívül fejlett és rengetegen próbálnak tenni valamit a fenti problémák megoldására, saját biztonságukat is kockáztatva. Figyelembe véve, hogy csak 2009-ben 40 szakszervezeti vezetőt gyilkoltak meg, láthatjuk, hogy mind nekik, mind az emberjogi és bennszülött csoportok vezetőinek gyakran emberrablással, zsarolással, fenyegetésekkel kell szembenéznie.
Mintha mindez nem lenne elég, még a természeti katasztrófák is számos problémát eredményeznek – csak idén júliusig 270 000 embert érintettek – a természeti jelenségtől függően egyszer szárazságot és erdőtüzeket (El Nino), máskor árvizeket és földcsuszamlást (La Nina) okozva.

Ezek után egyértelmű, hogy számos megoldandó problémával kell szembenéznie a nemzeti ünnep napján először összeülő új parlamentnek és az egy hónapja megválasztott új elnöknek. Az „U” párti Juan Manuel Santos-t Augusztus 7-én iktatják be egy rendkívül változatos választási kampány megnyerése eredményeként. Miután a FARC bal oldali guerilla szervezet elleni sikeres küzdelmének köszönhetően rendkívül népszerű jelenlegi elnök, Álvaro Uribe folytatásaként látott Juan Manuel Santos mindenkit meglepve 47%-kal megnyerte az első fordulót május 30-án, a második forduló már csak formalitásnak számított és a jelölt 70%-os győzelmét hozta.

Az eredmény váratlanul érte az ellenfél zöldpárti Antanas Mockust is, aki a korrupciós botrányairól hírhedt Kolumbiában a legalitás biztosítására és az oktatás fontosságára építette kampányát és a győzelmét jósoló közvéleménykutatásokkal ellentétben, a szavazatoknak csak 21,5%-át kapta. A rendkívül eseménydús kampány alatt az elnökjelöltek listája sosem tapasztaltan színes lett: volt közöttök jobb- és baloldali, nő, politikai áldozat, ex-guerilla harcos, háromszori miniszter, újságíró, filozófus, ateista, katolikus. A változást hirdető Mockus ígéretei mégsem győzték meg a konfliktus árnya alatt élő lakosságot, akiknek fontosabb az Uribe alatt sokat javult biztonság megtartása, mint az, hogy minden más téren csak romlott az ország helyzete az elmúlt 8 évben vagy hogy felelősségre vonják a kormányt korrupt és súlyos, emberjogokat sértő tetteiért. Ide tartozik a számos politikust börtönbe juttató parapolitika, vagyis a paramilitárisokkal és drogkereskedelemmel való közvetlen együttműködés; a yidíspolitika, vagyis képviselők lefizetése Uribe újraválasztásához szükséges alkotmánymódosítás megszavazásáért; az állami titkos szervezet jelenlegi botránya, mely szerint számos bírót, ügyészt, újságírót és emberjogi szervezetek tagjait lehallgattak, a hadsereg tisztviselőinek perei kapcsán, akik a „hamis pozitívok” ügyében vádlottak. Az utóbbi azon civil áldozatokra vonatkozik, akiket a hadsereg katonái azért öltek meg, hogy az eltávolított FARC tagok kvótáját növeljék, amiért pénzt vagy jutalmat kapnak, például egy híres esetben szabadnapot Anyák Napjára szüleik meglátogatására.
A választások tisztasága is megkérdőjelezhető, mivel a jelenlegi kormánypárt – szociális támogatás címkéjével – többször rendezett ingyenebédet az ország legszegényebb részein a voksolás előtt, valamint hallani csoportos szavazásokról is a legelmaradottab részeken, ahová a média figyelme nem ér el.

Az első forduló sokkoló eredménye után az ilyenkor szokásos koalíciós tárgyalások szintén meglepő eredményt hoztak, miután – még a Mockus-szal korábban szimpatizáló pártok is – mind Santos mellett foglaltak állást. Ezek után a második fordulóban Santosnak – Uribével ellentétben – sikerült többségi koalíciót létrehozni, olyannyira, hogy az új parlamentben a képviselők 70%-ának támogatását tudhatja magáénak, melyek közül sokan az „U” párt ellenzékéhez tartoztak az előző képviseletben. Erre szüksége is van, hiszen a biztonság megtartása mellett mostmár a többi problémával is szembe kell néznie, úgymint az összeomlott egészségügyi rendszer felépítésével, a regió egyik legmagasabb, 12%-os munkanélküliség vagy a költségvetési hiány csökkentésével.

A leköszönő elnök nem túl sok jót hagyott maga után. Uribe-nek – akit egy alkotmányi döntés megakadályozott abban, hogy harmadszorra is induljon az elnöki székért – még a FARC ellen elért eredményei is megkérdőjelezhetőek, mert a szervezet ugyan meggyengült az erősen jobboldali militarista kormányzás hatására és a városok nagy része mára már biztonságos, a harcok ugyanúgy folytatódnak az ország egész területén. Az elnök által leszerelt jobboldali paramilitáris csoportok pedig vagy újjászerveződtek más név alatt, vagy a legújabb veszélyt jelentő városi bandákhoz kapcsolódtak.
Külpolitikájában pedig kormányzása legutolsó hetében elérte, hogy Venezuela minden diplomáciai kapcsolatot megszakítson az országgal, ami még az ő elnöksége alatt is mélypontnak számít, olyannyira, hogy az utcai gyümölcsárusok már háborúról beszélnek. Uribe viszonya szomszédja baloldali elnökével, Hugo Chávezzel veszekedéssel és egymás sértegetésével telt, ami többek között a 2002-ben 6 000 millió dollárt kitevő, két ország közötti export 2010-re tizedére, 650 millió dollára csökkenését eredményezte. Cháveznek egyrészt elfogadhatatlan, hogy Uribe nemcsak jó viszonyban van az Amerikai Egyesült Államokkal, de még azt is támogatja, hogy bázisokat építsenek Kolumbia területén. Másrészt a fegyveres konfliktus, drogkereskedelem és menekültek átszűrődése a határokon a régió biztonsági helyzetének romlásához vezetett és mind Kolumbia, Ecuador és Venezuela vezetői egymásra mutogatnak, hogy ki felelős a helyzetért. Amikor 2008-ban Kolumbia egy Ecuador területén lévő FARC bázist semmisített meg, Venezuela a határhoz rendelte hadseregét.

A másik oldalról viszont Chávez-t a FARC támogatásával vádolják, ami ugyan nyílt titok, mégis az, hogy Uribe a múlt héten ezt újra felszínre hozta és ráadásul az OEA (Amerikai Államok Egyesülete) elé vitte, Venezuela nagykövetének visszahívásához és a hadsereg ismételt határhoz irányításához vezetett. Mivel az elnöknek már csak pár napja maradt és a megválasztott utód, Santos a szomszéd államokkal való viszony javulásán dolgozott, egyértelmű, hogy komoly nézeteltérések kezdődtek a leköszönő és az új hatalom között. Santos már azt is elérte, hogy Ecuador elnöke, Rafael Correa megígérte, részt vesz a beiktatási ceremónián és még Chávez is az enyhülés jeleit mutatta egészen az előző hétig.

Az Uribe és Santos közötti látszólagos jó viszony megszakadását nemcsak Santos Chávezhez közeledése okozza. Uribét érthetően zavarja, hogy Santos olyan személyiségeket nevezett ki minisztereinek, akik nagy eséllyel leellenőrzik az előző kormány kétes ügyeit. A kinevezett elnök már túl van Európa körútján, melyet az előző vezetővel ellentétben az Amerikai Egyesült Államok meglátogatása elé tett és jelenleg a latin-amerikai országok vezetőivel tart reprezentatív találkozókat.
A fentiek alapján Santos egy hét múlva munkába lépő kormányának nem lesz könnyű dolga mind a fegyveres konfliktus elleni harcban, a társadalmi és gazdasági problémák leküzdésében és a külpolitikai helyzet megoldásában. A 300. évfordulónál is biztos lesz egy kis Juan, aki lámával fényképezkedik. De a kolumbiaiak reményei szerint az elkövetkező 100 év pozitív változást is fog hozni és az akkori nemzeti ünnep nemcsak a nép szórakoztatásáról és tűzijátékról, hanem valódi ünneplésről fog szólni.

My published article

„Hát persze, hogy elmegyek vasárnap szavazni” – próbálja túlkiabálni az utcai mangó, esernyő, cukrozott torta és telefonperc árusokat Diego, aki Kolumbia legszegényebb, afro-kolumbiai kisebbségéből származó fiatalként költözött a nagyvárosba gyümölcsöt árulni. Kiveszi a fülhallgatót a füléből és karibi, alig érthető dialektussal elmeséli, hogy amikor 13 éves volt, őt is majdnem elvitte gyerekkatonának az egyik paramilitarista szervezet. Apjának két családja volt, csak sózott yukkán éltek, így csábító volt az ajánlat, de nem tudta családját elhagyni. Arckifejezése olyan, mintha az egész világra mérges lenne, de rögtön elmosolyodik és – mint minden kolumbiai - nagyjából tíz kedves jelzővel illeti az odaérkező göndör hajú, mestizo lányt, aki a járdaszélre ülve fogyasztja el sózott, citromos papayáját. „Santos-ra fogok szavazni, mert - annak ellenére, hogy sok szegénytől egy ebéddel veszi meg a szavazatát - ő biztos folytatni fogja a harcot” – utal ezzel a jelenlegi, a FARC bal oldali guerillaszervezet leszámolásában rendkívüli eredményeket elérő elnök, Uribe pártjának jelöltjére.
Doña Beltrán is egyetért ezzel, úgymint az idősebb generáció nagy része. „Amíg a FARC létezik, nem fejlődhet az ország” – néz ki 12. emeleti luxuslakásából a nyolcmilliós, rohamosan terjeszkedő városra, balra a 3200 méteres hegyek, jobbra lent pedig modern gyorsjáratokon a munkából hazafelé tartó tömeg. Ő Cartagenában (a karib part legnépszerűbb koloniális városa, ahol Márquez megkezdte írói pályafutását) aktív politikai életet folytatott, majd családjával Bogotába költözött. Hálát ad az elnöknek, hogy mára a biztonsági helyzet annyit javult a fővárosban és az ország jelentős részén –az amazonas-i trópusi erdőket kivéve-, hogy már nem kell attól félnie, hogy ki- vagy elrabolják lányait az egyetemről hazafelé. Egyikük, Carmen, Európában tanult és nyíltan kimondja véleményét, miszerint Uribe és Santos militarizálják az országot, hozzátartoznak a korrupt elithez, akik nemcsak a paramilitaristákkal működnek együtt, de lehallgatják a bíróságokat és az emberjogi szervezeteket, hogy a katonák ne kerüljenek vád alá civilek meggyilkolása miatt. A 11%-os munkanélküliséggel és az egészségüggyel nem foglalkoznak és az Amerikai Egyesült Államokkal folytatott baráti viszony miatt teljesen megrontották a környező államokkal az ország kapcsolatát. Ő a zöldpárti jelöltre, a filozófus-matematikus Mockusra szavazott az első fordulón, aki pár hónap alatt tört fel a semmiből, alternatívát adva a betokosodott elittel szemben és elnyerte a középosztálybeliek,a városlakók és a diákok szimpátiáját.
Javier Alemán a sarki étkezdében issza a helyi, forró, fahéjjal ízesített röviditalt, a canelazo-t és miközben a Mexikó – Franciaország meccset nézi, elárulja, nagyon büszkék, hogy két kolumbiai, Shakira és Juanes is szerepeltek a VB megnyitó ünnepségén. Ő a Nemzeti Egyetemen tanul gyógyszerésznek és a vasárnapi második fordulón is Mockus-ra fog szavazni. „A volt rektor az oktatásra és a korrupció elleni harcra fókuszálna és kétszeres polgármestersége alatt nemcsak zöldebbé tette a várost, de az embereket is felelős várospolgárokká nevelte.” Látni is az eredményt, mindenhol bicikliutak vannak és a számozott utcák rendezettek, csak a latin zenét játszó, száguldozó kisbuszok között nehéz átmenni az úton.
Kolumbiában nemcsak mindenféle etnikum (afro, benszülött, mestizo és európai eredetű) és természeti táj (esőerdő, trópikus karib és csendes-óceán part, többezer méteres hegyek és vulkánok) található, hanem 1-től 6-ig számozott társadalmi rétegek. Eszerint az alacsonyabb besorolásúak kevesebb adót fizetnek és szociális támogatást kapnak az államtól és meg kell említeni, hogy Latin-Amerikához képest elég széles a középosztály is. A legfelső réteghez tartozik Dino Viola is, aki a Nicaragua melletti, de Kolumbiához tartozó San Andres karibi szigetről jött, két évet a tengerészetnél töltött és ma a tőzsdénél dolgozik jogászként. A felhőkarcolók lábainál található Zona Rosa szórakozónegyed egyik méregdrága elegáns bárjában – ahol szintán Shakira szól – mesél, egy feltehetően plasztikázott, leghíresebb márkájú ruhákba öltözött szépség mellet ülve. „A gazdasági helyzet sokat javult, Kolumbia a negyedik legerősebb állam Latin-Amerikában és ha valaki keményen dolgozik – mégha édességeket is árul a buszon - megélhet. Vidéken, a melegebb éghajlaton sokkal nyugodtabb a hangulat és még kedvesebb mindenki, itt Bogotában még a diákok is reggel 7-re mennek az egyetemre.”
Az ENSZ humanitárius részlegének képviselője, Raquel kicsit sötétebben látja a helyzetet. Az országban nagyjából 4 millió ember menekült nagyvárosok nyomornegyedeibe az utolsó 50 év alatt a különböző fegyveres csoportok és drogbárók harcai következtében. Az emberrablások, aknák, erőszak és gyerekek rekrutációja mellett az USA által támogatott Plan Colombia alatt légi füstöléssel tették élhetetlenné a főleg bennszülöttek és afro-kolumbiaiak által lakott vidékeket, ahol manapság már a természeti katasztrófák is súlyos károkat okoznak. Szerinte az egyik fő probléma az, hogy bármennyire is súlyos a helyzet, már nincs hírértéke és nehéz nemzetközi figyelmet és támogatást kapni. A menekültekről hallottakat megerősíti Rosa Maria Sotelo, aki az Equador melletti Pasto város önkormányzatán dolgozik. „Naponta számos család érkezik a városba és rendkívül nehéz körülmények között élnek.”
Egy auracai bennszülött szerint viszont a helyzet akkor rossz, ha azzá tesszük. Seuquiquin az Andok északi részéből érkezett és egy civil szervezet segített neki, hogy színes, természeti anyagokból készült kézműves ékszereit árulja egy fővárosi piacon. „Külföldön semmit nem tudnak az itteni valóságról. Mindenki csak az erőszakról, a drogkereskedelemről és a nehéz helyzetről beszél. Kolumbia egy rendkívül változatos és gyönyörű ország. Az embereknek fontosak a hagyományok és mindennél fontosabb a család. Hihetetlen alkalmazkodóképességük van és még a legnehezebb helyzetben is mindent megtesznek, mert hiszik, hogy van kiút. Az egész konfliktus csak politika és üzlet és az emberek szenvedik meg.” Seuquiquin nem megy el szavazni a második fordulón, mert már eldöntöttnek látja a játszmát, miután az előzetes közvéleménykutatások ellenére Santos fölényesen győzött az első fordulón, az egész ország meglepetésére.
A kampánynak már vége, nyomát sem látni az egy hónappal ezelőtt színes lufikkal, plakátokkal és emberekkel teli tereknek. Vasárnap eldől, hogy Kolumbia a folytatás vagy a változtatás útján halad tovább.

Off to Colombia!!!!

PREFACE

Only 1 promise for myself this time: will write my blog! Hate myself of not doing it since I am on the road – last 6-8 years – as I literally forget everything! How will I write my books (I already have the titles), when I do not remember what happened and especially not the feeling while it was happening. Problem is, when it is happening have no time to do it; when it is over I am too sad and do not want to write about it. Anyway, this time really want to write it! However, again, still no idea what language- English seems the farest away from me, Spanish would be the most approrpiate as everything happens in Spanish and Hungarian the closest and more needed – but English is understood by 95% of those who might read it.

Same issue with the sytle – if diary, well, too personal, will not put it online; if just descriptionof what is happening with me, well boring for most of people, still useful for me as I forget everything; if description of the place and life here, boring for me but most interesting for the others.

So at the end I decided just do it as it comes.

INTRO

As always – and sadly almost exclusively – I am writing on the plane trip on the way to the new place of my life! I like long trips – train in Europe, plane out of the continent – as you stay time- and spacelessly in the middle of the nothing (especially when you do 24 hour flights with the sun never going down, like me now...no idea anymore which day, months, continent or world I am J). I like it, as it is a transfer from one part of my life to another one, at least the last few years, this is the tendency.I have time – between two turbulences – to think it over what happened, how did I get here, where am I heading and especially how it will beJ

COLOMBIA

I usually do not have any expectances, as it always turn out as it has to be, often the worse places the best experiences and vice-versa. But now, I am a bit afraid, I might have too high expectations. Seems like I am going to live in the paradise for Maya. All the things Colombia is famous for seems like made for me on purpose. The music, the continous dancing, the culture, the Carribean, amazing people, the jungles, the mountains, the food, Marquez, Shakira, the latinos, the language, the natural and cultural trips you can make, a huge highly developed city with everything what you need from posh parties to Bohemian little old style barrios, indigenous people, ancient cultures,etc. and even professionally, all the big organizations are here, unfortunately there is work to do for humanitarians, and it is still in Latin-America! Hey, and I am not even there!!! But what can you expect from a country where the major international airport is called: El Dorado J

AND ABOUT ME & COLOMBIA

This is about Colombia....and about me, why am I going there exactly....well hard to say why exactly, but now I feel like this is the turning point finally. Last year I found what I really wanted to do and my interest was just growing with the studies during this year and now I have to start it and do it! which is quite stressful as well for the impossibility of finding starter job in the sector. However if not here, than nowhere, so really stressed as I do not even have my thesis/investigation topic yet...even though I had to hand it in in February, which I did, but kind of changed it totally since then, mainly depending on what are the interests, needs of the organizations already working on the field as I do not see the sense to write another useless paper. Anyway in 3 months – which is the official period of our scholarship – it is quite impossible to have a normal research of a conflict which goes on 40 years now and anyway it takes years to make a proper research. So the plan is to find and organization interested in my topic – preferably one which in the future would be able and willing to hire me ;) – and make the research connected to them and finally write my thesis about it. Unfortunately what I am interested – and I consider easier employment in the future as climate change and natural disasters are quite „fashionable” nowadays – is DRR, CCA, vulnerability studies, local coping strategies,etc,etc (Sorry for those who dont get these terms, I guess this whole section of my career side might be boring anyway). However apparently Javeriana – the uni where I am heading for the research in cooperation with NOHA – is interested only in the conflict and everybody else and climate displacement does not really exist officially, as they already have 3-4 million displaced due to the conflict. So lets see, as obviously, even I am not prepared at all of the topic. There were wayyyyyyy toooo many things happening last months.

CURRENT FEELINGS

Other than the excitement of Colombia – which came 1 day ago as I had no time even to think about it – I am deeply sad with mixed feelings of nostalgia, pain, sadness….I feel I will rarely be so happy as I was in Bochum with my people…always depends on the people how do you feel and other than in Italy and Pakistan, I never had such a great group, friends, social life, flatmates, collegues and all this the same people! I know we complained a lot and I am still really not satisfied of so many things I got for so much money, especially knowing that it would be possible to do it much better, but me personally, learnt sooo much in 1 year than never before. Obviously have to consider that often – maybe half of the time – we learnt only by ourselves or from each other. And after the initial period of high expectations, when we realized that nothing really will be like we wanted, I tried to concentrate on what was great here: the people and the things we were doing! I might will have to work at the end of the world totally alone, where I will be able to work a lot, but will not have any people. So lets enjoy what we have so shortly, as time went really slow at the beginning but then just flew away so fast, I could not get it in my head that it is over…I still feel I just left for a weekend again (as I did probably too many times during the semester visiting Rebeka Cambridge, GLEN camp and family in Poland, Egypt with family, a trip home, Spanish seaside with Gustavo, Brussels twice to visit the others and practice some French and some other minor local trips.Also my visits, mum, sister, Guszti,almost never alone. So seriously, I will never be in such a great group, where everybody is cool and interesting and international and just sooo nice to be with, in such an amazing flat with so little money, with sooo amazing flatmates (Thanks family Andrea y Ximena)such a cheap life (well after Dublin everything is relative), free transportation and still, I was studying and daily dealing with issues I am really interested, so much wanted and finally I know what I want!!! and then I even got a boyfriend after long years of having “fun” all over the world! (hugs honey J) but this part is too personal, that is why I hate blogs, I should stick to diary and cut out the over 18 and private parts ;)

So love you all, will be a big hole in my heart :S missing all the crazy things we did together….it was one of the very few moments when I could be myself and they still accepted and loved me….almost never happens, in Europe people are cold and closed, out of Europe often friendly by interest with me..and then when you work – and not just study – relations are really different, can not be just friends without any individual interest, helping even if you are in the other group.

And lets be honest, we still learnt something, especially to be really critical with all this humanitarian stuff J and about geopolitics and different conflicts all around the world, the situation of these countries, how to conduct a measles vaccination campaign or to count the under 5 mortalities and public health, learnt a lot about toilets (JUHUUUU!!!), “anthropological” dilemmas on why on erath are we doing this, what are our motivations and are not we just selfishly dumping them with staff they do not need while destroying what they would have done anyway; how to manage a disaster logistically, evaluation, HR, finance and all the best Irish NGOs, organizations,donors visiting us…then how to create an NGO (which we will never use) and how to write loads of papers J ok, can not write anymore now..almost 24 hrs on the way…write you soon!!!!

Bye Bochum :(:(:(, welcome Colombia!!!!

1 year and 9 months passed since my last blog, my happiest moments in Pakistan, but anyway not that much has been missed since then unfortunately...fantastic financial crisis made me look for a job for a year without finding anything I was looking for (Except a 3 months CSR consultant position, which ended in the closing up of the company) and a 2 months summer fun in Brussels at the International Crisis Group. Survived 9 months in Hungary and the except being with my family I realized that there is no reason for me to be there. (Don't get me wrong, Budapest is the most beautiful and culturally fun place to live, but nothing of what I am looking for can be found there.) I got depressed of finding no job, boyfriend or even friends so after a soul breaking eye-opening Solution conference in Wien, I decided I will finally and lastly try to do what I really want and went to get professionalised in Humanitarian Action. (lets say I wanted to work, work and work, but it is hard without a job, so went back to study). After the best 2 weeks I had for years, in the IP of NOHA program in Aix-en-Provance - where I found out on the first day that I am not an alien cos 150 other people just like me and even worse :) were there, with all the biggest organizations I ever dreamed to meet and so much fun and everything else a girl might dream of - I am trying to survive the hard, cold life in Dublin during my first semester. Sure lot of other things happened these almost 2 years as well, but nothing really remarkable (no marriage, babies, serious boyfriends, jobs or trips) maybe except the great seminars of GLEN, which made same sense for me to go on, learned a lot and met great people. So the Pakistani experience will be written some time, somewhere, although I always forget everything, henc eI hate myself not to wrtie ever, but when I am happy and busy have no time for it and when I am not have no willingness for and already forgot most of the happenings. But was one of the best times for me and still very connected and missing it as well. HAd the best job ever, met the best people and traveled to Nepal, North-India and North-Pakistan. Very special times.
So now that it is 2010 beginning of January, will try to write more, at least for myself, cos I forget and for the others as well, as I was not the best to keep updating people on myself. I would have soo many thought to write about, especially since I started these studies, we think so much ;), but have to finish 2 papers in 2 days - I know, totally impossible - so just shortly today thoughts.

I was quite sad yesterday to leave from home after 3 weeks of hectic and chaotic holidays, but still family and never know when will meet them again and coming back to the cold, lonely house alone again. But till now (12 hours passed) better than expected, beautiful snow and sunshine! Looks like Irish people are not used to any winter never, cos everything is closed, buses are rarely running, nobody on the roads, even the library is closed, uni is empty and all this cos of 1 cm of snow??? True that ice is all over, hard even to walk, but come on,maybe some salt to put on it? Surely, this did not stop the riish to go on their bikes in shorts.....no comment :) and on the way back finally started to read about Ireland, culture and stuff and got lot of interesting info, cos only by living here could not really see the dance, music, instruments, legends, literature and all these famous Irish heritage. So lets use these last few weeks to do something useful finally:)
Welcome 2010!!!! We have 2 years left anyway, right? ;)

A fantasztikus 1.het, ami kikészített

A fantasztikus 1.het, ami kikészített

Hat kikészítettem magam teljesen, mar első heten. Annyi minden történt és annyira nem aludtam és annyira kivolt a gyomrom már most, hogy csak na. Hétfő este csak a szokásos tetőn shisázás, beszélgetés. Ceila, aki most fejezte be 6 hónapos gyakorlatát, szintén CSR uccsó napjait töltötte itt és jól kikérdeztem mindenféléről. Ollllllyyyyaaaaan romantikus, a svájci mamája utazgatott körbe Latin-Amerikában és megismerte utcai zenész brazil apukáját és egymásba szerettek és aztán ő megszületett és ott éltek, és anyuka szoc.munkás, apuka zenész, igazi hippik.

Másnap esküvőre mentünk!!!!!Illetve csak esküvő előtti partryra!!!!Nagyon durva volt, több száz ember, gyönyörű feldíszített sátor, csillárok,rengeteg kaja és gyönyörű ruhás lányok. Órákig vártunk, majd amikor jött a vőlegény kimentünk hennás gyertyás kis tálkákkal mind szép lányok, bevonultunk, vőlegény papával vmi anyag alatt. És akkor kezdődött a nagy buli!!!Először a vőlegény oldaláról táncoltuk körbe a letett hennás gyertyás tálkákat a színpadon, mindenféle vicces indiai koreográfiákkal, majd a menyasszony oldaláról,majd versenybe, majd nagyjából 3 órával később megjött a menyasszony letakart fejjel és végig kendőbe volt a feje, akkor elkezdtek a barátnők bolywoodi koreográfiákat és aztán végre ettünk. Persze csípős volt. De a végén annyira belejöttünk a vicces táncokba, hogy Aiesec táncokat roptunk!!!Voltunk vagy 20-an aiecesek, pedig csak egy tavalyi LCVP tesójának volt az esküvője, tehát semmi közünk hozzá. Mégis a mi táncunk volt a legjobbJ Persze Tunak, tunakkal kezdtük, aztán a tavalyi pakisztáni MC tánc, majd megpróbálkoztak a Cotton Eye JOeval…hát nagy bukás volt nemhogy gyorsan nem tudták, lassan semJjaj de vicces volt. annyira jót szórakoztam , végre tánc és buli!!!Persze itt nincs má buli!Állítólag van egy-két club, de tök drágák és nem megy senki, nem isznak,stb. Szóval az évi 10-15 esküvő a buli, csakhogy mindegyikre más ruhában kell megjelenniük, ráadásul van az esküvő előtti party, az esküvő, meg a reception utána. Meg eleve hetekig tart az egész.

Hazafelé történt egy vicces dolog. 3-an egy házban lakunk, de nekem egy másik sráccal és lánnyal kellett mennem, akik tök máshol laktak, csak azért, mert a srácnak, haza kellett vinnie a csajt és ehhez nekem is asszisztálnom kellett. Tehát egyedül a srác nem vehette haza a csajt, pedig 3 éve ismerik egymást, csak mert mit mondanának a szomszédok, őr, szülők,stb. Durva. Amíg ott durrogtam nekik a kocsiban, hogyhát nem is látnák a szomszédok, úgyis sötét van és csak hazaviszi!!!!,aztán hazafele a srác elmesélte, hogy hát igazából ő már évek óta tök odavan a csajért, de hát nem lehet tudni mi van, mert hát ilyenekről itt nem beszélni. A pakisztániak közül az egyiknek egy trainee a pasija, egy másiknak egy trainee a barátnője és van egy MCVP, akinek szintén pakisztáni és mind egy óriási titok. Nemcsak szülők előtt, hanem mindenki előtt. De itt annyira pletykás mindenki, komolyan, olyan durván,hogyha csak beszélgetsz valakivel már összehoznak vele. Szegények nagyon frusztráltak lehetnek.

Szerda este egy vacsin voltunk egy Aiesec Alumninál, gyönyörű házban, még csomó piát is vettek, meg persze jó csípőskaját, de én akkorra már kezdtem hulla lenni, úgyhogy el is aludtam. Merthogy készülnöm kellett a másnapi prezire!!!!!!

Ami elég ok lett, sztem jó,többiek viccesnek tartottak. Ott ültek vagy 8-an az én főnököm, meg az én osztályomról, plusz HR-es, meg akikkel fogok még dolgozni. Először a két Aieseces MC beszélt az Aiesecről, meg hogy kerültem én ide. Annyira tetszett nekik, hogy még a főnököm is azt kérdezte lehet-e 30 évesen aieseces. Azt hittem van vagy 35. Kicsit elkeserítő, hogy ő már 3 éve van itt, tehát 27 évesen került ide és már előtte is éveket dolgozott egy másik helyen velük, itt meg főnök mióta. És a férje is sok—sok-sok éve megvan….hol vagyok én ettőlL Pedig nagyon modern nőci, inkább brit lehetne, mint pakisztáni. Na, aztán én beszéltem Mo.ról, töri, föci, gazdaság, híres emberek, még a Dius tavalyi diáját írtam át, aztán röviden magamról ,persze egy családi képet is beraktamJés hát nevettek, úgyhogy biztos vicces volt. Reggel még előtt vettek tőlem vért a company medical chek up miatt. Aztán még du. mintha lettek volna vmi találkozók, de már nem nagyon emlékszem. Este már elég beteg voltam, de a legrosszabb még hátra volt. Hajnali fél2-ig kellett várnunk, hogy Cileiát kivigyük a reptérre, 6 hónap után ment haza és hajnali 4kor indult a gépe. Sajna 1 perc rövid búcsú után eltűnt, úgyhogy nagyon bosszankodtunk, hogy 2 órt utaztunk 2 percért. Ezért még benéztünk a McDonaldsba- Itt ez nagy divat. Állandóan Mekibe járnak, van aki naponta!!!Hihetetlen. Hát most én is kénytelen voltam, mert már ebéd óta nem ettem, 3 napja 3-4 órákat aludtam és kezdtem köhögni is. Annyira fáradt voltam, hogy pillanatonként veszítettem az eszméletem, mint amikor vki pont félálomban van. Nem hittem, hogy haza bírok menni. Hát hazabírtam, de a McDonalds, meg a kimerültség megtette a hatását. Másnaptól olyan beteg voltam, egy hétig futottam a WC-re, de 5npig kb. óránként, kicsit lázas is voltam és jött a jó kis hurutos köhögés. Sok oka et, főleg a légkondi hideg nappal, áramtalan ventilllátor nélküli forró délutánok,esték váltakozása, a jó kis csípős kaja, koszos levegő,stb. De itt mindenki átesik ezen. Nekem kicsit már kezd fárasztó lenni.

ELSŐ MUNKANAP

Reggel betelefonáltunk, hogy mikor kezdjek és át mondták, hogy most rögtön. Fogalmam sincs, mit vegyek fel, úgyhogy a helyi viselettel próbálkoztam, az nem lehet rossz. CSodálkozott is mindenki, hogyhogy van nekem már ilyen. A TN managerem, aki az MC exchange különben, letárgyalt, ogy minden ok legyen. Aztán főnök csajszi elmagyarázta mit is csinálunk, bemutatott mindenkit, vannak agy 350-en, persze nem kellett mindenkivel kezet fognom, de majdnem. Gyönyörű az iroda, a kajálda és még bölcsi is van, ahova 2 hónapos kortól jöhetnek a bébik. én is gyakran meglátogatom őket kikpcsolódniJ Van teás fiú,az mindig jön és kérdezi mit kérek, a kaja is tök egészséges, sajna fizetni kell érte. Még az ő termékek, tehát a jégkrémekért is, de azokat valamennyivel olcsóbban adják. Az irodám gyönyörű, mert mivel pont nem volt hely, egy igazgatóiba raktak. Kilátás, nagy szoba, minden.
Első nap még csak a cégről olvastam úgy általában, termékek, history, policyk, országok, meg megmutatta az egyik srác, aki ugyanott dolgozik, mibe hogy kell belépni. Meg elkezdtem rengeteg dokumentumot olvasatni. Másnap elmagyarázta a főnök csajszi – aki kb.30-35, nagyon energikus, pakisztáni-brit, mindenhol ott van, edzeni jár, teniszezik és a CSR-on kívül, ami rengeteg még a kommunikációt is ő csinálja. Persze mindig csini, tip top. Szóval elmagyarázta az egyik projektet, utána rögtön projekt találkozó volt, azt elkezdtem csinálni. Harmadnap reggel egy harmadik projekttel mentünk süketnéma iskolába aktívkodni. Negyednap volt az előadásom magamról, Mo.ról, Aiesec, kb.8 vezető előtt, aztán elmagyarázta a negyedik projektet és azokkal is volt találkozóm. Annyi rengeteg dolgot adott rögtön, hogy sosem leszek kész vele, főleg mivel minden este program van és még nem is vagyok teljesen jól.
Maga az Unilever CSR már rengeteg mindent csinált szerte a világon, meg itt Pakisztánban is. Háromfajta dologra lehet osztani. Egyik a dolgozók bevonása, tehát, hogy ők is környezettudatosan, meg társadalomtudatosan éljenek, meg önkénteskedjenek. Ezzel voltunk a Süketnéma iskolában, ahol megnéztük hogy hogy tanulnak, mi is tanultunk egy kis jelbeszédet, adtunk ajándékokat. Ennek a keretében kell majd a Föld napra is szerveznem valami activityt. Faültetés meg strandtisztítás már volt, úgyhogy ha bárkinek bármi ötlete.
A következő az hosszú távú projektek támogatása, pl.egy kórház, iskola ilyesmivel long term partnership. Aharmadik csak egyes pénz támogatások.
A negyedik, pedig a marketing egy része, mert egy terméket népszerűsítnek egy projekttel, pl. a Lifebuoy a higiénia fontosságát az Uniceffel, ez a másik projektem, vagy az Omo a szabadtéren való játszás fontosságát promotálja. Ez a harmadik projektem, fontos embereket kell meggyőznöm, hogy adják a nevüket ehhez a tanulmányhoz, amit többszáz anyával végeztek a világon, hogy manapság hogy játszanak a gyerekek, mennyire vannak a tV előtt, mennyire mennek ki,stb
A negyedik a süketnéma projektről kell írnom egy cikket, csak pont akkor is hasgörcsöm volt a csípős kajától, de azért meglesz.
Az ötödik legnagyobb, amit teljesen a legelejétől és egyedül kell az az Unilever Pakisztan környezetvédelmi projektje, kezdve a gyáraktól egészen addig, hogy ezekkel a projektekkel munkát adjunk a helyieknek, vagy ilyesmi. Szóval iszonyat sok,fogalmam sincs hogyan, honnan, mit, de legalább tényleg van értelme és hát nagyon nagy felelősség, főleg ha tényleg meglesz, bár 3 hó alatt kétlem. És mivel 7kor kell kelnem!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!, mert jön értem egy kisbusz, ami a környéken lévő dolgozókat viszi be és így mi már negyed9re ott agyunk 9 helyett, hát a halálomon vagyok egész nap, és már 5kor végzek,amikor nagyjából akkor ébrednék fel.

ELSŐ ÉJJEL ÉS NAPPAL IN KARACHI

Hát az első éjszakám egy tragédia volt. Kb. reggel 7-re tudtam elaludni. Először is jön a zaj az utcáról, szombat volt, mindenki partyzott hajnalig Aztán a szúnyogok. Egyszerűen képtelenség aludni mellettük. Valamikor az éjjel közepén Nida – az MCP csaj, akivel lakom – bekapcsolta a fan-t. és így jobb lett egy kicsit, de olyan hangos, hogy így meg ettől nem lehet aludni. Ráadásul éjjel nincs annyira meleg és olyan gyorsan megy a ventilátor, hogy én mindig fázom. Neki viszont melege van. Hát, nm könnyű. Mindegyik szobához van egy kis fürdőszoba is, ahol harmadnapra meleg vizet is találtam!!!!És van benne zuhany, normál WC, minden,tok jó. Persze nappal nem kell meleg víz, mert csak úgy folyik az izzadtság a melegtől, főleg a gyakori áramkimaradások miatt – erről majd írok külön fejezetet –de reggel azért elkel. Aztán mire elaludtam volna végre elkezdték a hajnali imát, majd kezdett kivilágosodni és a rengeteg madár, amelyik kb. a tetőnkön lakik vidáman csibirgélni. Reggelre olyan fáradt lettem, hogy semmi problémám nem volt a melegben, fényben és zajban aludniJ
Aludtunk kb.délig, vagy 2ig. Ugyan meg voltam hívva egy Beach partyra, amire nagyon elmentem volna, mert egy egész egyetem ott volt, vagy 200-an, de a hasam eléggé kivolt ahhoz, hogy ne kockáztassak. Du. Klepoval,aki a szlovák Talent Management MCVP elmentünk „várostnézni”. Ez elég lehetetlen dolog itt Karachiban, mert ez az egész valami nem is egy város. 16 millió ember él benne elszórva, nincs városközpont sem, van tengerpart, meg óriási mocsarak a város közepén. Van ugyan egy központi office area ahol dolgozom is, de a nép nagy része ettől jó távol van.
Megnéztük a Mohatma Palace-t, ami régi királyi palota volt é állítólag itt volt a független Pakisztán első külügyminisztériuma is. Ma ez egy múzeum és a híres pakisztáni terrakották, színes csempék kiállítása volt benne. Nagyon szép és minden mecsetben más színű, mintájú csempék vannak berakva. Mint ahogy LAhoreban látta is. Aztán lesétáltunk egy óóóóóóriááásiiii parkhoz, ami egészen a tengerpartig vezetett. Tök műpark, nincs benne fa sem, csak bokrok geometriailag elrendezve. a parknak a nevét senki sem tudja, csak a bevásárlóközpontét mellette.
Este CRABBING- Crab = rák. Crabbing azt jelenti, hogy kibérelünk egy csónakot szakácsokkal, kihajózunk a kikötőbe és ott a szakácsok megfőzik a tengeri herkenytűket, mi meg megesszük himbálózás közben. Ez egy vitorláscsónak volt, vicces öreg matrózfélékkel a tetején, persze ők is a tipikus férfi viseletben voltak, vagyis a fehér hálóruhának kinéző felső plusz fehér bő nadrágban. Itt még az építkezésen dolgozók is ezt hordják, nem értem hogy tudnak benne mozogni. Mivel ez a tengerészet kikötője nem volt szabad fotókat csinálni, csak titokba, ezért mindegyik sötét lett- Éjjel nagyon jól nézett ki az egész a kivilágított hajókkal, fényben elég ronda lehet. Rám elég nagy hatással volt az egész, mint szárazföldi, tenger nélküli kislányra, főleg az óriási olajszállító hajók. Kitalálták a KArachi LC-sek,hogy szerveznek egy TN-t (szakmai gyakorlati hely)az olajszállító hajára- Munka napi 24 óra, szállás munkahelyen. A legdurvábbak a rakodógépek voltak. Elég messze voltunk és egy icipici doboz volt akkora, mint egy autó, mert valszeg autó volt benne és az egészhez képest az csak egy századrésze volt. Óriási síneken mentek a cuccok ide-oda, emelte a daru. Olyan nagy, hogy még a házunk tetejéről is tök jól látszik. Nappal meg közelről még nem láttam, de van itt egyóóriááásiiii szökőkút a tenger közepén. Pár km-re a parttól építettek egy sok méter magas szökőkutat, amit szintén este lehet látni a házunkból, mert ki van világítVa. Csak úgy, látványosságnak csinálták.

TRAINEE HOUSE

Elég jó helyen lakunk, központhoz közel, egy főút és egy Pizza Hut mellett – elképesztően sok Mc Donalds, Pizza Hut, KFC, stb. van itt és mindenki ezekben eszik!!!!!! – egy commercial area elején, tehát 2 lépésnyire van a Sony Bolt, 4 bank, éttermek, minden. Gondolom itt sokkal drágább is, nekem 6000 Rs (rupia) kell fizetnem, ami jelenleg 2,7-tel szorozva olyan 16-7 ezer plusz a net. Hát nem kevés, kb. 20 000 Rs lesz a fizetésem, ugye kajaköltség, transport,stb.
Két lakás van, a második emeleten a traineeké, a harmadikon pedig az MC house. Egyelőre az utóbbiban lakom, az Mc kérésére, de a traineek sokkal jobb fejek, meg mivel ott van TV, állandóan ott ül mindenki. Egyelőre az MCP-vel lakom ez elég nőietlen lány, semmi gáz, de nem egy barátnő típus, úgyhogy nem mondanám, hogy annyira jó egy szobában lenn vele. Fent van egy nappalinak kijelölt szoba is, meg egy közös tér, úgyhogy sokkal több a hely. A legjobb a fenti terasz, nagy és látszik az egész város. Kb. Persze nappal meleg van, de esténként nagyon jó, kivéve a szúnyogokat, amikből rengeteg van.

23 ÓRÁS VONATÚT LAHORE – KARACHI

Hát a vonatút halálos volt. A végefelé már mindenki meg akarta ölni egymást. Este még elég ok, bár éjjel elég hideg volt. Aztán reggel már lehetett látni, hogy egy óriási sivatagon haladunk keresztül. Reggel 11-re kellett volna érkeznünk és este 19-re voltunk Karachiban. Délutánra olyan forróság lett, hogy már semmi sem segített, sem a fan, sem az ablak. Mindenki halálra unta magát. Én meg persze igyekeztem nem enni semmit, mert már 2 napja minden csak kijött belőlem. Az uccsó szakaszt Hyderabad és KArachi között óra helyett nagyjából 4 alatt került megtennie. Már minden bajunk volt. Szerencsére a Karachi LCből kijöttek értünk, ketten, akik másfél órával később Review Boardra mentek. Érdeke, főleg, mert csak pár napja voltak Aiecesek. Eredetileg az volt a tervük, hogy PaKola-t öntenek a fejemre, de szerencsére elálltak ettől az ötlettől. Mondjuk, csak amiatt, mert akkor az ő kocsijuk lett volna ragacsos. A PaKola egy nemzeti ital, olyan, mint az orenzada, iszonyat szar, édes buborékos valami, azt mondják fagyi ízesítésű. Hát ez elég érdekes.
Annyira halálomon voltam, koszos, éhes, hasfájós, fáradt, hogy még a traineekkel sem nagyon beszéltem, csak mentem zuhanyozni.
Rögtön este vissza/megérkezésünk tiszteletére nagy Barbecue partyt csaptak a tetőn, úgyhogy rögtön megismerhettem az egész LC KArachit. Persze a fűszeres csirke gondolom nem tett túl jót, de legalább finom volt. Rengetegen voltunk, szerintem több, mint 20-an és tök jófejek, meg viccesek voltak mind.

LAHORE OLD CITY – MÁRC.14

Reggel végre sikerült nem 2kor felkelnem, pontosabban szólva már 10!!!!!-kor jöttek értem a fiúk – értsd Klepo, a szlovák MC Talent Management és Jeremy ausztrál kínai jövő évi MCP – és bementünk az óváros labirintusába!Mesés volt, igazi mesés kelet. Szűk kis utcácskákban bolyongtunk mesteremberek, édességárusok, zöldségesek, pékek, szabók nyitott üzletei között. Színes tésztahyek kenderzsákokban, többezer csoki felpakolva, mecsetek, teaárusok, bicikliző gyerekek, fekete ruhás nénik. Aztán elértünk végre – fogalmam sincs hogy – a híres mecsethez- Nagyon szép volt, színes csempékből összerakva. Belül a szökőkútnál egy bácsi épp mosakodott, egy kendős ő a sarokban ette papírzacskóban hozott ebédjét, a mecsetben dolgozók teregették ki az imaszőnyegeket a hosszú pénteki imára és galambrajok szálltak fel a minaret mögött. Gyönyörű volt. Elmentünk egy utcai kajáldába, ahol a két srác másfél órás előadást tartott nekem történelemről, politikáról, szokásokról. Itt vannak már egy pár hónapja, főleg választások, szükségállapot, Bhutto halála és robbantások alatt, úgyhogy elég érdekeseket mondtak. Sikerült úgy elhúznunk az időt, hogy futni kellett haza a cuccokért,mert ment a vonat. Erre mi történt? Az idióta riksás eltéved. Nasar colony helyett a Nasret colonyba vitt, ami eleg gaz volt, mert igy meg fel orat kestunk.
Oriasi rohanasok utan 5 perccel indulas elott odaertunk az allomasra, es akkor kiderul, hogy a vonat ket oras kesessel indul. Tok jo.