HVG cikk

Kolumbia függetlenségének 200. évfordulóját ünnepelte az előző héten, a biztonság javulásáért sokat tett elnök folytatásaként megválasztott új vezetőt jövő héten iktatják be posztjába, miközben Venezuela a FARC guerillaszervezettel való együttműködés vádja miatt minden diplomáciai kapcsolatot megszakított az országgal, melynek új kormányának számtalan bel- és külpolitikai, szociális és biztonsági problémával terhelt ország irányításával kell szembenéznie

Juan még csak három éves, de büszkén viseli az arcára festett sárga-kék-piros nemzeti trikolórt és boldogan nevet a kamerába, amikor apja lefényképezi a lámával, amit a vidéki indiánok hoztak fel a felhőkarcolókkal teli fővárosba a nemzeti ünnep alkalmából. Kolumbia függetlensége kikiáltásának 200. évfordulóján az egész országban koncertekkel, felvonulásokkal, családi és történelmi programokkal, tűzijátékkal ünnepeltek. Bogotában katonai felvonulás, 200 utcai színház és a nap fénypontjaként a hetek óta hirdetett fény- és zenei show szórakoztatta a népet. Az elkerített főtéren sok tízezer ember órákig várta az előadást, ami - bennszülött csoportok részvételével - az elmúlt 500 év történelmét elevenítette meg a spanyol hódítástól kezdve. Kezdés előtt a következő héten leköszönő elnök, Alvaro Uribe búcsút mondott az összegyűlt tömeghez szólva.

A rendőrfallal elzárt téren kívül nem volt ilyen békés a hangulat, pánik és tömeghisztéria tört ki, amit a rohamosztag könnygáz bevetésével próbált sikertelenül kontrollálni. Furcsa módon a másnapi újságok csak a tűzijáték gyönyörű színeiről írtak, mintahogy azt sem említették meg, hogy az ünnepségekről kizárt, jogaikért felszólaló békés tüntetők is csak a rendőrsorig jutottak el és a Bicentenárium napjára nem kaptak felvonulási engedélyt.

Emiatt másnap teljesen megbénult a városi forgalom, amikor a Kolumbia legtávolabbi sarkaiból Bogotába érkezett soktízezer vidéki földműves, indiai bennszülött és afrokolumbiai kisebbséghez tartozó csoport végigvonult a városon földjüket, gazdasági, politikai, szociális jogaikat követelve. Kolumbia legszegényebb, hátrányosan megkülönböztetett és az 50 éve tartó fegyveres konfliktust leginkább megszenvedett csoportjainak az elmúlt 200 év nem ad okot az ünneplésre és ezt ki is akarták fejezni a kormány és az egész ország előtt.

Pedro Valenzuela, egy magánegyetem politológia tanszékének tanára szerint sincs ok ünneplésre és véleményével nincs egyedül. A kisebbségeket ugyanúgy diszkriminálják, mint kétszáz évvel ezelőtt, a lakosság majdnem fele a szegénységi határ alatt él és a társadalom legfelső tizedének tulajdonában van a nemzeti össztermék 46%-a. A jövedelem eloszlásának egyenlőtlenségét mérő Gini index szerint Kolumbia áll a legutolsó helyen a latin-amerikai országok között, ami – figyelembe véve, hogy gazdaságilag a 4. helyen van Brazília, Chile és Argentína után – elég negatív képet fest a kormány szociál politikájáról.

Amíg a gazdasági egyenlőtlenség egész Latin-Amerikára jellemző probléma, Kolumbiának számtalan súlyosabb kérdéssel is kell szembenéznie. Az utóbbi 50 év alatt a fegyveres konfliktus minimum három millió embert kényszerített lakhelye elhagyására a 45 milliós országban, amivel Kolumbia – Szudán után - a világon a második helyen áll a belső menekültek számát tekintve. A harc a föld, nyersanyagok és kábítószerkereskedelem birtoklásáért a hadsereg, baloldali guerilla harcosok, paramilitáris csoportok és gyakran parlamenti képviselőkkel együttműködő újfajta illegális fegyveres csoportok között rendkívül komplex hatalmi viszonyokat rejt. Mint minden háborúnál, itt is a civilek szenvedik meg leginkább a harcokat, de a gyilkosságokon, erőszakon, aknamezőkön és menekülésen túl Kolumbiában még a következő problémákkal is szembe kell néznie a vidéki, főleg benszülött és afro-kolumbiai lakosságnak.

Laura Gómez, egy nemzetközi gyerekvédelmi civil szervezet dolgozója elmeséli, hogy ma nagyjából 15 ezer gyerekkatona harcol, illetve szolgál - gyakran önként de legtöbbször kényszerítve - különböző fegyveres csoportokban. A harcokban felnövő gyerekek, mégha részt is vesznek a kormány által támogatott leszerelési programokban, nagyon nehezen tudnak visszailleszkedni a társadalomba és gyakran végzik bérgyilkosként dolgozva.

A kormány által indított - a kokaültetvények kiirtására szánt, de a helyiek egészségére rendkívül veszélyes - légi fertőtlenítő akciók elpusztítják terméseiket és megélhetésüket.

Az utóbbi évtizedekben pedig a gazdasági elit érdekeit szolgáló monokulturális pálmaolaj (?) ültetvények, bányák és gátak felépítése újabb tömegeket kényszerített lakóhelyük elhagyására, ugyanúgy mint a Gabriel García Márquez által is leírt évszázadokkal ezelőtti amerikai banánültetvények.

Kolumbiában a civiltársadalom rendkívül fejlett és rengetegen próbálnak tenni valamit a fenti problémák megoldására, saját biztonságukat is kockáztatva. Figyelembe véve, hogy csak 2009-ben 40 szakszervezeti vezetőt gyilkoltak meg, láthatjuk, hogy mind nekik, mind az emberjogi és bennszülött csoportok vezetőinek gyakran emberrablással, zsarolással, fenyegetésekkel kell szembenéznie.
Mintha mindez nem lenne elég, még a természeti katasztrófák is számos problémát eredményeznek – csak idén júliusig 270 000 embert érintettek – a természeti jelenségtől függően egyszer szárazságot és erdőtüzeket (El Nino), máskor árvizeket és földcsuszamlást (La Nina) okozva.

Ezek után egyértelmű, hogy számos megoldandó problémával kell szembenéznie a nemzeti ünnep napján először összeülő új parlamentnek és az egy hónapja megválasztott új elnöknek. Az „U” párti Juan Manuel Santos-t Augusztus 7-én iktatják be egy rendkívül változatos választási kampány megnyerése eredményeként. Miután a FARC bal oldali guerilla szervezet elleni sikeres küzdelmének köszönhetően rendkívül népszerű jelenlegi elnök, Álvaro Uribe folytatásaként látott Juan Manuel Santos mindenkit meglepve 47%-kal megnyerte az első fordulót május 30-án, a második forduló már csak formalitásnak számított és a jelölt 70%-os győzelmét hozta.

Az eredmény váratlanul érte az ellenfél zöldpárti Antanas Mockust is, aki a korrupciós botrányairól hírhedt Kolumbiában a legalitás biztosítására és az oktatás fontosságára építette kampányát és a győzelmét jósoló közvéleménykutatásokkal ellentétben, a szavazatoknak csak 21,5%-át kapta. A rendkívül eseménydús kampány alatt az elnökjelöltek listája sosem tapasztaltan színes lett: volt közöttök jobb- és baloldali, nő, politikai áldozat, ex-guerilla harcos, háromszori miniszter, újságíró, filozófus, ateista, katolikus. A változást hirdető Mockus ígéretei mégsem győzték meg a konfliktus árnya alatt élő lakosságot, akiknek fontosabb az Uribe alatt sokat javult biztonság megtartása, mint az, hogy minden más téren csak romlott az ország helyzete az elmúlt 8 évben vagy hogy felelősségre vonják a kormányt korrupt és súlyos, emberjogokat sértő tetteiért. Ide tartozik a számos politikust börtönbe juttató parapolitika, vagyis a paramilitárisokkal és drogkereskedelemmel való közvetlen együttműködés; a yidíspolitika, vagyis képviselők lefizetése Uribe újraválasztásához szükséges alkotmánymódosítás megszavazásáért; az állami titkos szervezet jelenlegi botránya, mely szerint számos bírót, ügyészt, újságírót és emberjogi szervezetek tagjait lehallgattak, a hadsereg tisztviselőinek perei kapcsán, akik a „hamis pozitívok” ügyében vádlottak. Az utóbbi azon civil áldozatokra vonatkozik, akiket a hadsereg katonái azért öltek meg, hogy az eltávolított FARC tagok kvótáját növeljék, amiért pénzt vagy jutalmat kapnak, például egy híres esetben szabadnapot Anyák Napjára szüleik meglátogatására.
A választások tisztasága is megkérdőjelezhető, mivel a jelenlegi kormánypárt – szociális támogatás címkéjével – többször rendezett ingyenebédet az ország legszegényebb részein a voksolás előtt, valamint hallani csoportos szavazásokról is a legelmaradottab részeken, ahová a média figyelme nem ér el.

Az első forduló sokkoló eredménye után az ilyenkor szokásos koalíciós tárgyalások szintén meglepő eredményt hoztak, miután – még a Mockus-szal korábban szimpatizáló pártok is – mind Santos mellett foglaltak állást. Ezek után a második fordulóban Santosnak – Uribével ellentétben – sikerült többségi koalíciót létrehozni, olyannyira, hogy az új parlamentben a képviselők 70%-ának támogatását tudhatja magáénak, melyek közül sokan az „U” párt ellenzékéhez tartoztak az előző képviseletben. Erre szüksége is van, hiszen a biztonság megtartása mellett mostmár a többi problémával is szembe kell néznie, úgymint az összeomlott egészségügyi rendszer felépítésével, a regió egyik legmagasabb, 12%-os munkanélküliség vagy a költségvetési hiány csökkentésével.

A leköszönő elnök nem túl sok jót hagyott maga után. Uribe-nek – akit egy alkotmányi döntés megakadályozott abban, hogy harmadszorra is induljon az elnöki székért – még a FARC ellen elért eredményei is megkérdőjelezhetőek, mert a szervezet ugyan meggyengült az erősen jobboldali militarista kormányzás hatására és a városok nagy része mára már biztonságos, a harcok ugyanúgy folytatódnak az ország egész területén. Az elnök által leszerelt jobboldali paramilitáris csoportok pedig vagy újjászerveződtek más név alatt, vagy a legújabb veszélyt jelentő városi bandákhoz kapcsolódtak.
Külpolitikájában pedig kormányzása legutolsó hetében elérte, hogy Venezuela minden diplomáciai kapcsolatot megszakítson az országgal, ami még az ő elnöksége alatt is mélypontnak számít, olyannyira, hogy az utcai gyümölcsárusok már háborúról beszélnek. Uribe viszonya szomszédja baloldali elnökével, Hugo Chávezzel veszekedéssel és egymás sértegetésével telt, ami többek között a 2002-ben 6 000 millió dollárt kitevő, két ország közötti export 2010-re tizedére, 650 millió dollára csökkenését eredményezte. Cháveznek egyrészt elfogadhatatlan, hogy Uribe nemcsak jó viszonyban van az Amerikai Egyesült Államokkal, de még azt is támogatja, hogy bázisokat építsenek Kolumbia területén. Másrészt a fegyveres konfliktus, drogkereskedelem és menekültek átszűrődése a határokon a régió biztonsági helyzetének romlásához vezetett és mind Kolumbia, Ecuador és Venezuela vezetői egymásra mutogatnak, hogy ki felelős a helyzetért. Amikor 2008-ban Kolumbia egy Ecuador területén lévő FARC bázist semmisített meg, Venezuela a határhoz rendelte hadseregét.

A másik oldalról viszont Chávez-t a FARC támogatásával vádolják, ami ugyan nyílt titok, mégis az, hogy Uribe a múlt héten ezt újra felszínre hozta és ráadásul az OEA (Amerikai Államok Egyesülete) elé vitte, Venezuela nagykövetének visszahívásához és a hadsereg ismételt határhoz irányításához vezetett. Mivel az elnöknek már csak pár napja maradt és a megválasztott utód, Santos a szomszéd államokkal való viszony javulásán dolgozott, egyértelmű, hogy komoly nézeteltérések kezdődtek a leköszönő és az új hatalom között. Santos már azt is elérte, hogy Ecuador elnöke, Rafael Correa megígérte, részt vesz a beiktatási ceremónián és még Chávez is az enyhülés jeleit mutatta egészen az előző hétig.

Az Uribe és Santos közötti látszólagos jó viszony megszakadását nemcsak Santos Chávezhez közeledése okozza. Uribét érthetően zavarja, hogy Santos olyan személyiségeket nevezett ki minisztereinek, akik nagy eséllyel leellenőrzik az előző kormány kétes ügyeit. A kinevezett elnök már túl van Európa körútján, melyet az előző vezetővel ellentétben az Amerikai Egyesült Államok meglátogatása elé tett és jelenleg a latin-amerikai országok vezetőivel tart reprezentatív találkozókat.
A fentiek alapján Santos egy hét múlva munkába lépő kormányának nem lesz könnyű dolga mind a fegyveres konfliktus elleni harcban, a társadalmi és gazdasági problémák leküzdésében és a külpolitikai helyzet megoldásában. A 300. évfordulónál is biztos lesz egy kis Juan, aki lámával fényképezkedik. De a kolumbiaiak reményei szerint az elkövetkező 100 év pozitív változást is fog hozni és az akkori nemzeti ünnep nemcsak a nép szórakoztatásáról és tűzijátékról, hanem valódi ünneplésről fog szólni.